10 évvel később

Idejét sem tudom már mikor is jártam itt utoljára. Annyi idő eltelt azóta. Mióta? Áh igen… Emlékszem…

10 év. 520 hét. 3650 nap, ha nem számoljuk a szökőéveket, bár ennyi év után megengedhetem magamnak ezt a minimális mennyiségű hibahatárt.

A helyszín adott, ugyan az a mező, melynek láthatárán semmi sem látszik. Nincs semmilyen zavaró tényező vagy részlet. Csak az idő nélküli állandóság.. És a fa,, amelynek árnyékában mindig ott lapult a sötétség, a kín, a fájdalom. Sosem láttam még a Napot. Mindig sötét volt, de ez most megváltozott…

Verőfényes napsütéses reggel volt, a Nap sugarai beragyogták az egész univerzumom részét. A ház, amiben régen laktam már nem volt romos, hanem a rét központi ékessége lett. Az ablakok már nem voltak kitörve, nem fedték lécek és deszkák a réseket, melyet annyira próbáltam megjavítani, de legfőképpen elrejteni. Az oldalát borostyán nőtte be ezzel is még inkább a természet részévé válva. A lidércek eltűntek, helyüket a mindenféle csodás, mesebeli állat vette át. Az ablakok visszatükrözték a tiszta kék ég színét. Mindenféle virágok nőttek ház oldalában. A tornácon megláttam két fehér, fonott hintaszéket. Csend és nyugalom járta át a teret, a madarak csicseregtek, tücskök ciripeltek és hosszú idő után először feltűntek a szarvasok, őzikék. Ösztönösen lefeküdtem a fűbe. Hosszú, nyári ruhám tökéletesen körbe ölelte a testem, olyan melegség járt át, hogy mezítláb sem fáztam. Lehunytam a szemem miközben minden egyes levegővétellel próbáltam ezt a harmóniát a lehető legnagyobb mértékben elraktározni magamban. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de arra ébredtem, hogy az egyik őz suta meglökte finoman az arcomat.

Az egyetlen társamat - azt a fekete macskát - nem találtam. Kerestem a tornácon, de semmi jelét nem adta. A ház elrendezése nem változott, az omladozó falak ellenben most ki voltak festve, minden helységben megannyi növény. Az emeleten a szobám is más lett. Sokkal világosabb, melegebb hangulatú. Megannyi gyönyörű pillangó lebegett szerte mindenütt. Az ablakpárkányban egy apró tünde simogatott egy azúrlepkét. Az ágyam már nem vas volt, hanem egy fából kifaragott mestermű, aminek oldalát és fejrészét moha borította. A nagy élettel teli nyüzsgéssel szemben macska ellenben sehol. Mosollyal az arcomon lementem a konyhába mígnem az ablakokon beszűrődő fényben megláttam egy sötét kis gombócot.

• Shadow? - kérdeztem halkan, lassan megközelítve az apró teremtményt. Amint megmozdult, kővé dermedtem.

Remélem nem tépi le az arcomat ez a valami. Vártam mozdulatlanul. Amint felém fordult a szívem megtelt melegséggel. Feketének fekete volt, de nem macska hanem egy nyuszi. A konyha szekrény előtt majszolt egy óriási répát. Láttam a felismerést a szemeiben. Édesen oda ugrált hozzám és befészkelte magát a két lábam közé.

• Hát te honnan jöttél? - kérdeztem tőle miközben lehajoltam, hogy az ölembe vegyem. Válaszul csak megrántotta az orrát én pedig hangos nevetésben törtem ki.

Hirtelen aztán nagy csörömpölésre lettünk figyelmesek.

• Jézusom mi van itt? Újabb vendég? - bár ezek a gondolatok nem voltak csendesek, hiszen egy újabb nyuszi került elő a szekrény alól, de ő más volt. Bézs színű, kicsit termetesebb, de hasonlóképp édes pofija volt.

• Neked hol a gazdid? - ennek a kérdésnek a hallatán a szemembe nézett, mintha értene engem majd mögém egyenesen át a főbejárat nyitott ajtaján. Amint megfordultam láttam azt az egyetlen nagy fát a mező közepén, de az árnyékában valaki nagyon keresett valamit.

• Jézusom ez egy ember! Éjben te maradj itt! - parancsoltam kis nyuszi pajtásomra, amint leraktam ismét a konyha padlójára.

Nem tudom miért, de elkezdtem szaladni a titokzatos alak felé. Ez egyáltalán nem vall rám. Mondjuk az sem, hogy ezen a helyen rajtam kívül más ember is valaha létezett volna.

Szokatlan érzéseim támadtak… Éreztem a Nap melegét a karomon, a lágy szellő simogatását az arcomon és azt a leírhatatlan boldogságot, amit ennek a személynek a láttán éreztem. Ahogy szaladtam a combközépig érő fűben minden lépéssel egyre inkább felszabadultam. A szellő rózsaszín tincseimmel játszadozott én pedig már-már pityeregtem. Mire oda értem ki is fulladtam a nagy sietségben.

• Szia! - köszöntem széles vigyorral az arcomon az idegennek, persze lihegve kicsit, nem vagyok én hozzászokva az efféle rohanáshoz, de a szívem ezt diktálta.

Ahogy a tekintetét felemelte rám a szívverésem megállt egy pillanatra. Smaragd zöld szemei a lelkemig hatoltak, ahogy találkozott a tekintetünk. Ahogy felegyenesedett, hát nem mondom körülbelül a mellkasáig ha értem. Mogyoró barna haja tökéletes keretet adott az arcának. Vállain egy-egy kicsi papagáj ült, kezében egy hörcsögöt tartva.

• Szia! - köszönt vissza kicsit félénken. Láttam, hogy nagyon aggódik és egyben zavarban is van.

• Keresel valamit vagy valakit? - kíváncsiskodtam óvatosan kezemet a hátam mögött összefonva.

• Ohh igen… - közben óvatosan letette a hörcsögöt a fűbe. - Nem tudom hova szökött el az a lusta, rakoncátlan nyuszi. Nem láttad véletlenül? Bézs színű és rohadt dagadt. - nem bírtam ki nevetés nélkül.

• Ahh, hogy ő a tiéd, értem már. - somolyogtam - Nálam van, a konyhában a nyuszimmal. Éjbennel. Éppen répát nasiznak.

• Ki gondolta volna? - jegyezte meg gúnyosan. - Mindig nasizik, ebben bezzeg rám ütött.

A nevetése kitöltötte a csendet, de egy percig sem bántam. Csodálkozva figyeltem őt. A magas, erős fizikumát. A barna haját aminek látványa is erős késztetést keltett bennem, hogy beletúrjak, de az rohadt para lett volna. Tetőtől talpig felmértem, mire észre vettem, hogy kicsit talán túl feltűnően is tettem mindezt. Nem tudtam megállni…Muszáj volt felpillantanom rá. Nem mondott semmit, csak mosolygott rám. Azok a gyönyörű szemek… Egyik pillanatban a szemem rejtett titkait kutatták majd elkalandoztak az ajkaim irányába. Éreztem, hogy az arcomat elönti a forróság, gyorsul a szívverésem, a pillangók a gyomromban meg úgy repkednek, mintha menten elájulnék. Ez Neki is feltűnt.

• Jól vagy? Nem akarsz leülni? - Karjait védelmezően a derekam köré fonta és aggódva várta a reakciómat készen arra, hogy elkapjon ha összeesek.

• De, igen az jó lenne. Biztos a melegtől van. - Nem attól volt…

Óvatosan segített leülni a fa tövébe úgy, hogy ő a fának támasztotta a hátát én pedig a mellkasára hajtottam a fejem, egyik karjával a derekam körül tartott szorosan magához. A hirtelen közelsége még inkább megbolygatta az egész testem. Aztán meghallottam azt a dallamot, amit azóta sem vertem ki a fejemből. A szívverése bár zakatolt mégis különös módon megnyugtatott. Kifelé ebből én semmit sem érzékeltem majd szép lassan lassult le Ő is velem együtt. Mesebeli volt az a pillanat. Az idő lelassult mellette, a szemét lehunyva pihent meg ő is, miközben a levelek között átszűrődő fény világította meg az arca tökéletes vonásait. Nem akartam megzavarni ezt a mérhetetlen nyugalmat és békét árasztó érzést.

• Hmm? Mi a baj? - nézett rám kérdőn.

• Nincs semmi baj.

• Akkor hát mondd el kérlek mi jár a kis fejedben? - talán ez volt az a pillanat, ami megváltoztatta a sorsom.

• Azon gondolkoztam… - elcsuklott a hangom. Az arcom megint vörösen izzott. - csak azon hogy mi a neved és mi járatban vagy erre felé?

• Ahh, ne haragudj még be sem mutatkoztam! A nevem Akhall. - somolygott, ilyenkor baromi sármosan festett. - Hogy mi járatban? Na ez egy jó kérdés…. Nem is tudom 270 éve járom a galaxist a helyemet keresvén, de ez idáig mind hiába.

Hirtelen a tekintette el sötétülni látszott, a fejét leszegve meredt maga elé és akkor megláttam a fa mögül ki tekintő apró lidércet, amely az Ő vállához ragaszkodott. Éreztem az energiáját…. Teljesen felemésztő aurája volt, ahogy rátelepedett Akhallra.

• Menj el! - suttogtam halkan a lidércnek nem számítva arra, ami ezután történt.

Megijedt. Visszahúzódott, de nem tágított Akhall mellől. Nem engedem, hogy elszívd az élet energiáját! Térj vissza oda ahonnan jöttél és többé ne gyere vissza! A jelek szerint elég erőteljesen és határozottan gondolhattam mivel a következő pillanatban a lidérc köddé vált, vele együtt pedig az Ő kisugárzása is megváltozott. Felszabadultabb lett és még inkább nyugodt. Hangosan fellélegzett, mintha már hosszú évek óta mérgezné a lelkét ez a lidérc. Biztos kimerült az évek óta tartó utazásban, nem beszélve erről a kis potya utasról. Gyorsan talpra ugrottam.

• Gyere velem! - fogtam meg a karját. Nem ellenkezett, teljesen rám bízta magát. Húzni kezdtem a házam felé.

Honnan jött ez a megmagyarázhatatlan bizalom kettőnk között?  Nem volt erre most idő. Egyszer csak megállt a küszöbön. Csak nézett rám az a szempár, mintha jóváhagyást várna.

• Gyere be nyugodtan! - mosolyogtam.

• Nyugi nem vagyok igazi vámpír. - nevette el magát jókedvűen, majd belépett a házba.

Ahogy jött felém a folyóson érthetetlen dologra lettem figyelmes. A lábnyomai alatt… vagyis azok helyén.. virágok nőttek…Teljesen elképedtem…

• Ezek virágok? Igazi virágok…? De mégis hogyan? A fa palló között mégis, hogy…? - Nem tudtam értelmezni amit láttam. Muszáj volt hangosan kimondanom, hogy tényleg igaz vagy csak én látom.

• Akhall…Neked a lábnyomaid után rózsaszín ciklámen és vörös rózsa virágzik a fa pallók között végig a folyóson. - Még mindig nem hittem el. Még így sem.

• Ohh… határozottan látom én is a virágokat. - Fordult hátra, hogy jobban szemügyre vegye ezt a furcsa egyben érdekes jelenséget.

• Én ilyet még sosem tapasztaltam ez előtt. - Meredtem magam elé. Egyszerűen hihetetlen…

• Valóban páratlan eseménynek lehetünk most szemtanúi. - Nem jött ki se szó, se hang a torkomon.

• Egyébként akartam is már kérdezni - lépett elém. - Téged, hogy hívnak?

• Az én nevem Thalienne.

• Nagyon örülök a találkozásnak Thalienne. - ezek a szavak hagyták el az ajkait miközben a kézfejemet hozzájuk érintette.